- Gratulálunk a jubileumhoz, mikor esett le, hogy ilyen szép kerek szám következik a pályafutásotokban?
Nagy Márton: - Pontosan emlékszem rá, az egyik edzésen Tuska János odajött hozzám, hogy neked is a századik meccs jön? Akkor döbbentem rá, hogy együtt érkeztünk a csapathoz, így együtt is érjük el ezt a kerek számot. Kölcsönösen gratuláltunk egymásnak, a meccs után pedig még egyszer, de akkor az már inkább a győzelemnek szólt, ami sokkal fontosabb. A sikernek köszönhetően sokkal kellemesebb emlékként marad meg a jubileum.
Tuska János: - Fontosnak tartom a számokat, és szeretem azokon keresztül nézni a dolgokat, mégis meglepett a feleségem kérdése a Mezőkövesd elleni meccs után: tudtad, hogy ez volt a 99. diósgyőri bajnokid? Gyorsan utánaszámoltam - kétszer 38 bajnoki a Merkantil Bank Ligában, és az volt a 23. forduló az OTP Bank Ligában, de egy meccsünket elhalasztották -, és tényleg kijött a 99-es szám.

- Egy mérkőzést sem hagytatok ki az elmúlt két és fél évben?
Nagy Márton: - Nem, és talán edzést is csak egyszer, amikor esküvőre voltam hivatalos, de a hétvégén már munkába álltam.
Tuska János: - Hála Istennek én sem. Edzésről viszont többször is hiányoztam egy-egy napot, amikor az MLSZ kapusedző képzést tartottam.

- Mit jelent számotokra ez a 100 bajnoki?
Nagy Márton: - Hol is kezdjem? Gyerekként én is ott szurkoltam a lelátón Bálint öcsémmel -, aki a diósgyőri utánpótlásban az U18-ig jutott, jelenleg amatőr szinten focizik -, együtt ünnepeltük például a feljutást 2011-ben. Én a Diósgyőri Birkózó Clubban sportoltam, szóval számomra a DVTK több, mint egy munkahely. Sok minden belefért ebbe a 100 mérkőzésbe, érzelmi mélypontok és csúcsok, nagyon remélem, hogy a folytatásban az utóbbiból lesz több, és az 500. mérkőzés után is lesz alkalmunk beszélgetni.
Tuska János: - Ha egy szót kell mondani, akkor: büszkeség. Amikor elkezdtem ezt a munkát, akkor nem jártak a fejemben számok, csak azt a célt tűztem ki magam elé, hogy bemutatkozzak az élvonalban, és megtudjam magamról, hogy alkalmas vagyok-e egyáltalán ilyen magas szinten dolgozni. Számomra fontosak ezek a mérföldkövek, amikor meg lehet állni, és visszatekinteni. Voltak hullámvölgyek és hál’Istennek hullámhegyek is, ebből több is. Amikor az első év végén nem sikerült feljutni, akkor nagy lelkierő és kitartás kellett a folytatáshoz, de jött a második év, ami nem indult jól, de a vége rendkívül szép lett. És eljött végre az NB I.! Ennyi mérkőzéssel a hátam mögött már mondhatom, hogy büszkeséggel tölt el az, hogy befogadtak Diósgyőrben, egy nagy hagyományokkal és óriási nagyobb szurkolói bázissal rendelkező klubnál.

- Mindketten említettetek mélypontot és csúcsokat, mire gondoltatok akkor?
Nagy Márton: - Essünk túl előbb a negatívumokon, számomra a Szeged elleni 5-0-s vereség volt a legfájóbb, illetve az első év végén elszalasztott feljutás. Az egész egészségügyi személyzet nevében mondhatom, hogy minket is legalább annyira megviselt ez a pofon, mint a játékosokat és az edzői stábot. A legnagyobb csúcsot pedig számomra nem a feljutás pillanata Kozármislenyben, vagy a bajnoki cím bebiztosítása közvetlenül a Csákvár elleni találkozó előtt jelentette, hanem az ETO elleni teltházas bajnokavató mérkőzés. Jó volt kinézni a lelátóra, ahol ott ült Eszter, a feleségem, a családom, a barátok, és joggal lehettem büszke arra, hogy én is tevékeny részese voltam a sikernek.
Tuska János: - Az első év végét már kár ragozni, ezért inkább a pozitívumokról beszélek. Bajnokként, rekordpontszámmal jutottunk fel, számomra mégis az az egyik legfelemelőbb pillanat, amikor egy saját nevelésű játékos, Bánhegyi Bogdán bemutatkozott az élvonalban. Amikor Diósgyőrbe érkeztem, akkor az elődöm, Andrusch József arról érdeklődött, mi a tervem Bogesszal, mert szívesen magával vinné Újpestre. Elmondtam neki, hogy ugyan az időpontot nem tudom előre megmondani, de nekem feltett célom, hogy élvonalbeli kapust neveljek belőle. Ezt hallva letett a tervéről, mert szerinte is a DVTK-nál van a legjobb helyen, hiszen itt nevelkedett, ezer szállal kötődik a klubhoz.
 

- Különböző úton értetek el a DVTK első csapatához. Emlékeztek még az első napra?
Nagy Márton: - A tanulmányaim befejezését követően a DVTK akadémiáján kezdtem dolgozni 2016 nyarán. Érdekességként teszem hozzá, hogy éppen mostani kollégám, masszőrtársam az első csapatnál, Vígh Márton kérdezte meg tőlem, amikor Miskolc belvárosában középiskolai ismerősként összefutottunk, hogy lenne-e kedvem Diósgyőrben dolgozni, mert éppen most hirdetett meg az akadémia egy masszőri állást. Tetszett az ötlet, megfeleltem a felvételin is, és három éven keresztül az U19-es csapattal dolgoztam, amikor a Mezőkövesd megadta a lehetőséget, hogy tapasztalatot szerezzek egy felnőtt csapat mellett. Szép emlékeket őrzök erről az időszakról is, de Marcival már a közös munkánk első pillanatától arról beszélgettünk, hogy milyen jó lenne egyszer egymás mellett ülni a DVTK első csapatának kispadján. 2021 nyarán érkezett a telefon a klubvezetéstől, hogy diósgyőri kötődésű masszőrt keresnek, és térjek vissza. Erre a hívásra nem tudtam, de nem is akartam nemet mondani, így kerültem Kondás Elemér stábjába.
Tuska János: - Én a debreceni akadémiáról érkeztem Diósgyőrbe, és az "első edzésemen" furcsa módon nem öltözhettem át, hanem Kondás Elemér az akadémia épületének erkélyére vezényelt Igor Bogdanović társaságában, mert nem ment flottul a klubváltás, és még nem rendelkeztünk élő szerződéssel. Az első valódi munkanap sem volt szokványos, hiszen egy korábban lefoglalt wellness hétvégéről, Miskolctapolcáról érkeztem, és Antal Botondnak, valamint Bukrán Eriknek tartottam edzést.

- Egy kapusedző szerepe jelentősen korlátozott egy mérkőzésen, a masszőrök közül pedig Vígh Márton fut be a csapatorvossal a pályára szükség esetén, így mindkettőtök munkájának a dolgos hétköznapok a terepe. Hogyan telnek ezek a napok, mit tudtatok hozzátenni a csapat teljesítményéhez?
Nagy Márton: - Nekünk masszőröknek az az elsődleges feladatunk, hogy minél frissebbek legyenek a labdarúgók izmai, illetve az orvosok hatáskörébe tartozó eseteken kívül minél több játékost biztosítsunk a szakmai stábnak. És a munkánknak van egy másik oldala is: mivel a masszőri szoba egy bizalmi közeg, a játékosok könnyebben nyílnak meg a kezeink között, amatőr pszichológusként mindenkit meghallgatunk, és mindenkihez van egy jó szavunk.
Tuska János: - Én ezt inkább úgy mondanám, hogy hülyék mind a ketten, és ezt kamálják a játékosok (szúrt oda nevetve Tuska János - a szerk.). De az biztos, kellenek a hangulati elemek, és akkor könnyebb túllendülni a nehéz pillanatokon is. Magam részéről amellett, hogy a legmodernebb módszerek segítségével igyekszem a lehető legjobban felkészíteni a kapusokat, imádok az öltözőben lenni. Sokukkal - közte mezőnyjátékosokkal - kiváló kapcsolatot ápolok, próbálom terelgetni a fiatalokat, illetve arra is akadt példa, amikor valakit nagyon mélyről kellett felhozni. Azt gondolom, azért fogadják el a véleményem a játékosok és a kollégák is, mert az egyenes beszéd híve vagyok. Amikor befejezem az elemzést, vagy véget ér a stábértekezlet, de még nem kezdődött el az edzés, akkor a masszőriben töltöm az időmet, mert ott van jó hangulat. (Saját helye van az egyik sarokban - vágott vissza Nagy Márton - a szerk.)

- Szerintetek mit szeret a legjobban a másik a munkájában?
Tuska János: - Marci egy közösségi ember, aki imád egy csapat tagjának lenni. Hirtelen az jut eszembe róla, hogy amikor a mérkőzés előtt bemelegítem a kapusokat, ő már akkor is ott van, hozza a kulacsot, és mindenben a kezünk alá dolgozik. Az ilyen apró feladatokat is teljes odaadással végzi, mert fanatikusan szereti ezt a klubot, szeret a játékosok között lenni, ugyanakkor nagyon nekikeseredik, ha nem jól alakul az eredmény. Szerintem neki ez az élete.
Nagy Márton: - Ez így van, jól megismertél az elmúlt két és fél évben. Jani a sütit és a kávét biztosan kedveli, mert abból elég sokat elfogyasztottunk közösen. Szerintem kompletten szereti a munkáját, hiszen jó szakember, akit nem véletlenül hívott az MLSZ a kapusedző képzésbe, és az sem véletlen, mennyit fejlődnek a kapusaink a keze alatt.

- És mi az, amit - jó értelemben - irigyeltek a másik munkájából? Cserélnél vele?
Tuska János: - Én leginkább akkor irigyelném, ha női csapatnál dolgozna, de akkor nagyon (nevet - a szerk.). Jó lenne cserélni, azonban esélytelen, így csupán felnézek rá és azokra az emberekre, akik ilyen szinten ismerik az emberi testet. Jöttem már úgy edzésre, hogy elaludtam a nyakam, ám Marci megmasszírozta, és számomra csodának tűnő gyorsaággal múlt el a fájdalom.
Nagy Márton: - Az irigyelni nem jó szó, de rendkívül pozitívnak tartom, hogy a szigorúan vett saját feladatán túl is részt vesz a csapat életében. A lelki támaszról már esett szó, de a nagy tapasztalatának köszönhetően sokat tud segíteni például a pontrúgásoknál is. A stábon belül mindenkinek megvan a saját feladata, és a másiknak nem kell tudni, hogy mi miért masszírozunk így, miként nekem sem lényeges, hogy a kapusedző mikor lövi a rövid alsót és mikor a hosszú felsőt. És ez jól is van így.

- Zárjuk azzal a beszélgetést, hogy a 100. bajnoki után mi a következő célotok?
Nagy Márton: - Ahogy mondtam, az 500 mérkőzést céloztam meg, az 12-13 év múlva jöhet el. A labdarúgásban nem szabad ilyen messzire tervezni, de ha megvalósul, akkor abban is bízom, hogy a Merkantil Bank Liga aranyérme mellett kerül még valamilyen érem a vitrinbe.
Tuska János: - Én 12 évre nem merek előre tekinteni, mert a kapusedzők ízületeit erősen megviselik az évek, bár jó példaként ott áll előttem Veréb György és Andrusch József pályafutása. Ezért inkább csak azt határoznám meg következő mérföldkőként, hogy a 100. élvonalbeli mérkőzésemen is a DVTK kispadján üljek.